A piktor a mezőn festett. A madarász pedig a közelfekvő erdőben madarakra lesett. Kánikula volt, s a jámborok hamarosan belefáradtak a munkába. A festő az erdőbe ment sétálni, a madarász pedig a mezőre egy kicsit heverészni. Mind a kettő megpillantotta a másiknak otthagyott szerszámát.
Fél óra múlva a madarász buzgón és türelmesen festett, a festő pedig lélegzetfojtva várta a madarakat a hálónál.
Késő alkonyatig tartott ez. A festő nem fogott egyetlen madarat se, s a madarász csúnya foltokat mázolt a vászonra.
Mégis, az erdő sarkán találkozva, mindkettő így szólt:
- Cseréljünk.
- Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végződnek
Lám-lám, nem csak Esterházyt olvasok azért...

Az életünket magával rántó szédületes felgyorsulás, a fogyasztás és a divatok (beleértve a kulturális divatokat is) alig követhető változásai szinte már semmiféle konkrét szemlélet kialakítását nem teszik lehetővé, mivel többnyire már csak távozásuk közben figyelhetjük meg az embereket és a dolgokat, bizonyos szempontból csak hátulról látjuk őket. - Johann Baptist Metz - Memoria passionis

Sőt, ha lehet ezt még fokozni, akkor a web2 gyermekei meg sehogy nem figyelik meg a dolgokat és az embereket, mert nincs rá idejük. Az RSS függők csak fél másodperc erejéig kattintanak egy híren és már el is van intézve, szükség is van rá, ha naponta elképesztő mennyiségű hír esik be rendszerezetten, de számunkra feldolgozhatatlan mennyiségben a gépünkre vagy más eszközre. A közösségi portálokon vagy a twitteren pedig ahhoz, hogy megtudd, hogy mi van a másikkal, elég egy kattintás. Ráadásul ezeket az embereket sok esetben egy hamburger tizedéért beáldozzuk a virtuális világban. Mennyi figyelmet szentelünk egy-egy hírnek és egy-egy embernek? Szinte semmit, a twitteren beesik egy üzenet, kattintunk és el van intézve. Talán tíz perc múlva nem tudnánk visszaidézni. Persze nem mondtam semmi újat, Information overload néven fut már ideje egy történet (sejtem azért, hogy a fenti idézet jóval mélyebb mondanivalóval bír). Hogy mit lehet tenni? Le lehet iratkozni a túl zajos és haszontalan levelezőlistákról (most fogok a drupal devel listáról), a twitterről (megtettem), a közösségi oldalak nagy részéről (orkut, wiw törölve), nem használni RSS-t (hú, ez nehéz lesz, 39 csatorna van az olvasómban). Nemrég előfizettem egy nemzetközi folyóiratra. Heti bontásban épp elég megtudni, hogy mi történik a világban, talán jobban feldolgozható. Majd kiderül. Most pedig törlöm a 39 hírcsatornámat, ez a legnehezebb...

Klicsu Anna - Érdekes forgatókönyv
Megyek egy picit pihenni, és kérvényt nyújtok be az Írónak, hogy az én börtönbeli sorsom azért jobb legyen, mint egy átlagos rabnak. Elvégre én vagyok a Mesélő! És azért a Mesélőnek mégis több minden kijár, mint egy rabnak. Ezt meg kell hagynunk.

Ez az első műve a szerzőnek, ráadásul egészen más úgy olvasni egy művet, hogy a szerzőt már jó ideje ismertem, hiába tanulja meg az ember, hogy illik a művet magát vizsgálni a szerző személyétől függetlenül, ráadásul az elbeszélő sem azonos az íróval (gimnázium első osztály). Az alábbiakban pár apróságot jegyeznék csak meg a műről, mintegy kedvcsinálónak.

Először is a stílus és a tartalom szemben áll egymással, a párbeszédek, amikből nagyon sok van, sokszor olyanok, hogy akár egy hétköznapi dialógus szó szerinti leirata is lehetne, viszont a tartalom ehhez képest néha egészen meglepő magasságokba tör.

Egy kerettörténetbe beágyazva élhetjük át a bűn, konkrétan a gyilkosságok hétköznapiságát, valóságát. Meglepő, hogy nincs hosszas jellemformálás és alakulás, mivel rövid képeket vet elénk a mű, mégis pontos impressziót kapunk az egyes bűnösökről.

Még egy említésre méltó szellemes megoldással találkozunk. Elbeszélő helyett (vagy mellett?) van nekünk egy Írónk, egy Mesélőnk és egy Rendezőnk, akik egymással kooperálva hozzák létre nekünk ezt a sztorit :)

Nem túl hosszasan vázoltam, hogy mire is számíthatunk. Ez azért van, mert ez nem esszé, nem olvasónapló, ráadásul én sem vagyok kritikus. Másrészről úgy sem olvasnátok végig :)