Minden belefér


A katolikus ember szükségszerűen pesszimista, mert hisz az eredeti bűnben és a pokolban; tudja, hogy természete magától semmi jóra nem képes, és hogy amíg él, jóvátehetetlen és örökkétartó katasztrófa lehetősége lebeg felette. De ugyanakkor szükségszerűen optimista is, optimistább mindenki másnál, mert tudja, hogy atyai Gondviselés szeme nyugszik rajta, hogy meg van váltva, hogy Isten "hatalmat adott Isten fiává lennie", és ennek elérése csak rajta áll. Ha vérmérséklete vagy életkörülményei úgy hozzák, mindenki másnál pesszimistább lehet és eget-földet betölthet panaszaival, de valahol a hamu alatt mindig ott fog izzani lelke mélyén a keresztény remény életlendületet biztosító optimista parazsa. És ha adottságai az élet napos felére állították, élheti a boldogság ujjongó optimizmusát, de hite, egyháza, katolikus öntudata mindennap fülébe fogja súgni a nagy, sötét keresztény igazságok egyensúlyozó, elmélyítő, egészséges pesszimizmusát.
Sík Sándor - Kereszténység és irodalom [Válogatott írások]

Mostanában egyre inkább nem írok kommenteket ezekhez az idézetekhez, tán lustaság volna? Nem hinném, ha nem sikerül elég erőteljes idézeteket választanom, amiről ordít, hogy éppen mi foglalkoztat engem, akkor rég rossz. Ragozni meg kár, a blog meg nem lelki szemetesláda :) ; vö.: "Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömöd, nincs rád szüksége a világnak"